Cassiopeia elveszett lánya

25. fejezet – Kviddicsdöntő helyett

 A húsvéti szünet remek alkalom volt Vicky és Perselus számára, hogy gyakorolhassanak. Egyre jobb és erősebb patrónusok születtek, ahogy telt az idő, de valami még hiányzott. A lány valamiért nem volt képes teljesen reinkarnálódott patrónust létrehozni, ami mindkettejüket kissé nyomasztotta.
- Én ezt nem értem. – mondta egyszer Perselusnak Vicky. – Miért nem sikerül a teljes értékű patrónus? – kérdezte kicsit aggódva.
- Nem tudom. Lehet, hogy nem megfelelő emléket választasz. – felelte a férfi. – Nem olyan könnyű ám megidézni egy igazi patrónust.
- Tudom, de ez akkor is kissé… Idegesítő, hogy úgy mondjam.
- Megértem. De nem kell ez miatt aggódni. Egyszer úgyis sikerülni fog. – reagált Perselus halvány mosollyal. – Idő kérdése. Meg persze gyakorlásé. Nekem se sikerült elsőre. Sőt! Először még csak annyit se tudtam összehozni, mint te. Viszont szerintem lassan át kéne térnünk más varázslatokra. Persze ha nem gond.
- Ugyan! Csak nyugodtan. – felelte Vicky. – Őszintén szólva már kicsit unom a sok „Expecto Patronum”-ot.
- Ezt örömmel hallom. Néha azért még visszatérünk rá, de már ideje újat tanulni.
 Az ezt követő pár napban viszont a roxforti légkör mintha megváltozott volna. Vicky pontosan tudta, hogy miért van ez. A húsvéti szünetet követő szombatra írták ki a kviddics-döntőt, így a diákok lázban égtek egytől egyig. A lány nem rajongott ezért a sportért, így nem is érdekelte, hogy mi lesz és mikor. Perselustól tudta, hogy mikor lesz a döntő, hisz a saját háza, a Mardekár versenyzett a Griffendéllel a kupáért. Így maga a férfi is kissé ideges volt néha ez miatt. Ez leginkább a döntő előestéjén hágott a tetőfokára, így Vicky nem piszkálgatta. Inkább hagyta, hogy a férfi viszonylag nyugalomban maradjon.
- „Mindenki jobban jár így.” – gondolta, amint a házi feladatokkal fontoskodó férfit nézte. Lefekvés előtt még egyet teáztak.
 Ekkor Perselus már viszonylag nyugodt volt, habár így is látszott rajta, hogy izgul a másnap miatt. A lány teájába véletlenül tejet rakott citrom helyett és nem cukrozta meg. Vicky furcsán is nézett rá és az elé rakott barnás egyvelegre.
- Merlinem, ne haragudj! – mondta Perselus, mikor észrevette a hibát. – Nem akartam, mindjárt adok neked egy másikat. Bocsáss meg, csak teljesen összezavarodtam. Kissé másfelé járnak most a gondolataim.
 Ugyanis a lány egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy tejet öntsenek a teába citrom helyett. Furcsállta is ezt a szokását a briteknek. Perselus ragaszkodott hozzá, hogy megkóstolja, mikor a Roxfortba került, de nem járt sikerrel. Vicky rosszul lett a tejes teától, fél napon keresztül hányingerrel vergődött az ágyán és a férfi akármilyen bájitalt itatott meg vele, nem lett jobb. Ezt követően egy hónapig nem is ivott semmilyen teát, mert már csak a gondolattól is rosszul lett.
- Azt észrevettem. – jegyezte meg Vicky. – De semmi gond, megértem, hogy izgulsz. Nagy meccs lehet a holnapi. – folytatta mosolyogva.
- Hát igen… - felelte Perselus, miközben egy másik bögre teát készített a lánynak, ezúttal tej nélkül. – Nem veszthetünk holnap. Az szörnyen rossz fényt vetne a házunkra. – folytatta komolyan, majd letette a kész italt a lány elé.
- Köszönöm. Akkor viszont reménykedjünk a legjobbakban. – mondta Vicky és belekóstolt a bögréjébe. – Ez nagyon finom lett. – tette hozzá mosolyogva.
- Igyekeztem. – reagált a férfi. – Tényleg, holnap nem nézel le te is?
- Perselus, te is tudod, hogy nem…
- Tudom-tudom! De ez azért egy kicsit más. Ez a döntő, ez sokkal fontosabb, mint a többi meccs.
- Megértem, de akkor sem az én világom. Sajnálom, csak annyira nem vagyok oda a kviddicsért. Sőt, egyáltalán nem. Számomra nincs semmi izgalmas abban, hogy emberek repülnek seprűkön, közben labdákat passzolgatnak egymásnak és három karika közül próbálják bedobni az egyikbe.
- Persze, megértem. De reméltem azért, hogy mégis le tudlak csábítani legalább csak egyszer. – válaszolt halványan mosolyogva Perselus.
- Hát sajnos nem, de ígérem, találunk olyan alkalmat, amikor elmehetünk együtt valahová. – mondta mosolyogva Vicky.
- Hát azt reméltem is. – replikázott gúnyosan Perselus. Vicky erre már csak halkan felnevetett.
 Eközben viszont elfogyott a tea és kezdek már álmosodni is, így inkább lefeküdtek aludni.

*

 Másnap verőfényes napsütés volt, így Vicky, miután elköszönt Perselustól, úgy döntött, hogy elmegy sétálni egyet a rengetegbe. Ahogy beért a fák alá, megérezte az erdő kellemes illatát. Megállt, lehunyta a szemét és fél percen keresztül csak mélyeket lélegzett. Majd miután teleszívta magát friss levegővel, tovább indult az erdőben. Kényelmes tempóban haladt, könnyedén átlépve az útjában lévő gyökereket. Hirtelen valami zörej hallatszott, majd kisvártatva felbukkant egy kentaur a fák közül.
- Üdvözöllek ismét, Firenze! – köszöntötte a lány.
- Á, Vicky, milyen kellemes meglepetés ezen a szép napon! – mondta az, majd mélyen meghajolt. – Ha szabad kérdezhetnem, hogyhogy itt talállak?
- Az egész iskola a kviddics-döntőt nézi, de én nem szeretem azt a sportot, így inkább eljöttem sétálni. Nincs kedved velem tartani?
- Megtiszteltetés lenne. – felelte a kentaur mély komolysággal, majd együtt elindultak a fák közt. – Mondd csak, mennyire ismered az erdőt? – kérdezte nemsokára.
- Hát, őszintén szólva, nem nagyon. Ritkán jövök erre, inkább a parkban szoktam sétálgatni. Mondjuk lehet, hogy ki kellett volna hoznom Hasinát is… - mondta végül elgondolkodva Vicky.
- Még megteheted. – szólalt fel Firenze.
- De hát hogyan? – kérdezte Vicky kissé értetlenkedve.
- Hiába vagy felnőtt, ahogy az emberek közt mondják, szellemileg még ezek szerint csikó vagy. – jegyezte meg a kentaur szelíden mosolyogva.
- Hát van még mit tanulnom, ami azt illeti.
- Nos, ez esetben a kérdésedre a válasz egyszerű. Mivel hogy te vagy az Állatok Istennője, képes vagy irányítani a teremtményeidet. Cserélj vele gondolatot és vezesd ide! – válaszolt végül Firenze, majd folytatta. – Régen, mikor még más volt a helyzet és nem voltál leküldve az emberek közé, bármikor megtehetted ezt, mikor szükség volt rá. Miért ne tehetnéd meg most is?
- Te…
- Ismerem a történeted. Minden teremtményed ismeri. – mondta Firenze.
- Értem. Hát akkor próbáljuk meg. – felelte Vicky komolyan, majd lehunyta a szemét.
 Ami ekkor történt, még magát a lányt is meglepte. Csak rágondolt a tigrisre és ezek után szinte rutinosan cseréltek gondolatot. Először sötétséget látott. Valószínűleg még aludt a nagymacska. Majd hirtelen megpillantotta a kúriát. Felkelt, leugrott az ágyról és megindult az ajtó felé. Karmait kiengedve nagy nehezen kinyitotta az ajtót. Vicky érezte, ahogy a nagy és éles karmok belevájnak a fába, majd azt is, ahogy a kiszabadult állat végigvágtat az iskola épületeit burkoló kövön. Ezután kiért a parkba. Itt érezte a nagy mancsok alatt lévő füvet, melyen végigfutott. Beért az erdőbe, átugrott a nagyobb gyökereken és hirtelen meglátta saját magát és a kentaurt. Ekkor megállt és nyávogott egyet, majd leült.
 Hirtelen cseréltek gondolatot, így a lány kissé beleszédült. Kinyitotta a szemét és körülnézett.
- Sikerült! – mondta csodálkozással teli örömmel Vicky Firenzének, miközben a tigrist nézte, aki immár szorosan a lába mellett állt, fejét beledörgölve a lány nadrágjába.
- Persze, hogy sikerült. – mondta szelíden Firenze. – Sose felejtsd el ki vagy, ha állatokról van szó.
- Rendben, és köszönöm. – felelte Vicky mosolyogva.
- Szóra sem érdemes. – mosolygott vissza a kentaur, majd a kis csapat tovább sétált a rengetegben. Tettek egy kisebb kört, majd elindultak vissza az erdő széle felé. Itt már egyre jobban hallották a tomboló tömeget. Örömmámorban úszó emberi kiáltásokat hallottak.
- Úgy hallom, a meccsnek vége van. – mondta Vicky.
- Nos, akkor indulj vissza, nehogy azt higgyék, hogy eltűntél.
- Nem tűnne fel nekik. – válaszolt keserű mosollyal a lány. – Talán csak Perselusnak.
- Ha már neki feltűnik, akkor legalább biztos lehetsz benne, hogy egy barátodnak tényleg hiányoznál. Ami rendkívül jó dolog. – felelte mosolyogva Firenze.
- Igazad lehet. Viszont ha megbocsájtasz, akkor tényleg megyek. Még egyszer köszönöm, amit tanítottál ma.
- Semmiség. Tulajdonképp nem én tanítottam, csak segítettem visszaemlékezni. Remélem találkozunk még.
- Én is remélem. – mosolygott Vicky, majd megfordult és elindult a kastély felé Hasinával az oldalán.

Cassiopeia elveszett lánya

24. fejezet – A patrónus

 Lágy szellő fújdogált a parkban. Vicky egyedül sétálgatott és gondolkozott, merengett a távolba, hallgatta a madarak énekét, a szél zúgását, a fák lombjainak susogását.
 Egész nap a patrónusán gondolkodott. Perselus ígérete szerint késő délután fognak majd nekiállni a gyakorlásnak, amely izgalommal és bizonytalansággal töltötte el a lányt. Kíváncsi volt arra, hogy vajon mi jelenhet meg neki, mikor megidézi a patrónust. Rengeteg állatot elmondott magában, de egyiket se érezte helyénvalónak. Időközben észre se vette, de betévedt a rengetegbe. Majd megállt, elővette a medálját és nézegetni kezdte a halványan világító port. Szerette tanulmányozgatni a medált, nézegetni, ahogy a csillogó por kavarog benne.
„- Néha így kavarognak a gondolataim is.” – jegyezte meg magában egy halvány mosollyal. Ám hirtelen valami kizökkentette az elmélkedésből.
- Úrnőm!
 A lány felkapta a fejét és meglepetten vette észre, hogy egy kentaur áll vele szemben.
- Üdvözöllek. Te ki vagy? – kérdezte.
- A nevem Firenze, úrnőm. – felelte az, majd mélyen meghajolt a lány előtt.
- És miért szólítasz „úrnőmnek”, kedves Firenze?
- Hisz te vagy az Állatok Istennője, drága úrnőm, tiszteletlen lennék…
- Igaz is. De kérlek, hagyjuk ezt, szólíts csak Vickynek. – mondta mosolyogva.
- Ez megtisztelő, úr… Illetve Vicky.
 Vicky ismét mosolygott. Majd megint megszólalt.
- Merre van a csordád? Miért nem velük vagy?
- Valahol az erdő mélyén vannak, gondolom. Én csak éppen erre sétálgattam, mikor észrevettelek. Én is, épp úgy, mint te, szeretek néha egyedül lenni, és reménykedtem benne, hogy nem zavarok. Csak szerettem volna szólni, hogy óvatosan járd az erdőt. Veszélyes dolgok vannak benne. Gonosz szellemek ólálkodnak mostanság errefelé állatbőrbe bújva.
- Ugyan, egyáltalán nem zavarsz. Örülök, hogy szóltál, majd óvatos leszek. Viszont most elindulok, mert már várnak rám.
- Ne kísérjelek el?
- Köszönöm, de ne. Egyedül szeretnék még egy kicsit lenni. – felelte mosolyogva Vicky.
- Nos, akkor örülök, hogy találkoztunk, Vicky. – biccentett felé Firenze.
- Én is. – felelte a lány, majd fekete ló alakjában visszaügetett a kastélyba. Mikor belépett a kúriába, nem talált senkit.
„- Perselus, merre vagy?” – kérdezte a lány.
„- Még órát tartok. Pár perc és végzem. Sietek.” – hallotta a férfi feleletét.
 Így leült az ágyára és vakargatni kezdte Hasina füle tövét. A tigris válaszul egy nagyot nyújtózkodott és átrakta a fejét gazdája ölébe. Így talált rájuk Perselus, mikor belépett.
- Szia! – köszöntötte a lányt.
- Szia! Milyen napod volt?
- Hát… Leginkább olyan semmilyen. Órát tartottam, ebédeltem, aztán megint órák voltak. Azt hittem, sose lesz már vége.
- És most nekem is tarthatsz órát. – felelte szelíd mosollyal Vicky.
- Igen, de neked szeretek órát tartani. – válaszolta Perselus mosolyogva. – Rajtad legalább látom, hogy igyekszel, nem vagy lusta és szemtelen. Meg nem csak ezért…
- Hanem még miért? – kérdezte kíváncsian a lány.
- Hát nem tudom. – felelte a férfi elgondolkodva. – Valamiért számomra kellemesebb időtöltés téged oktatni, mit bármelyik más diákot.
- Értem.
- Nos, gyorsan megmosakszom, átöltözök és kezdhetjük is, rendben?
- Rendben, nyugodtan fújd ki magad. – felelte a lány mosolyogva.
 Miközben Perelus a fürdőben mosdott és öltözködött, a lány folytatta a nagymacska kényeztetését.
- Úgy neveled részben ezt a tigrist, mintha a saját gyermeked lenne… - hallotta meg pár perc múlva a kicsit gúnyos hangot Vicky.
- Mert tulajdonképpen részben az is. – nézett fel mosolyogva a lány Perselusra.
- Végül is igazad van. Kezdhetjük?
- Igen. – felelte a lány, majd felkelt. Megállt a szoba közepén és várakozóan a férfire pillantott.
- Nos, ugye, mint te is tudod, a bűbáj neve Patrónus Bűbáj. Maga a patrónus egyfajta energiapajzs a dementor és a patrónus megidézője között, mely képes visszaverni a dementor támadását. Hallottam már olyanról is, hogy egy igazán erős és teljes értékű patrónus képes megölni dementorokat, de erről bizonyítékot sehol sem találni. – kezdett bele komolyan Perselus, miközben kisebb köröket rótt le a lány körül, majd folytatta. – Pálcát elő. Remek. – mondta, miközben meglátta a halványan csillogó pálcát a lány kezében. – A varázsige a következő, Expecto Patronum. Ám ahhoz, hogy megidézd a patrónust, nem elég ennyi. Egy nagyon boldog emlékre kell, hogy gondolj. Menni fog? – kérdezte. A lány magabiztosan bólintott. – Remek. – majd egyre kisebb köröket ment Vicky körül. – Hunyd be a szemed. Keress egy szép emléket, egy boldog emléket. Aztán engedd, hogy átjárjon. Éld bele magad, úgymond. – miközben beszélt, hallotta a lány halk, de kissé izgatott szuszogását. – Nyugalom, itt vagyok. Pálcát fel. Így ni. Aztán mondd ki a varázsigét, ha készen állsz. – majd megállt a lány mellett.
 Vicky kinyitotta a szemét, vett egy mély levegőt és megszólalt.
- Expecto Patronum!
 Egy kisebb fehéren izzó pajzsalak jelent meg előttük, de hamar el is tűnt.
- Kitűnő! Remek! Menni fog ez. Kezdetnek tökéletes… Valami baj van? – kérdezte hirtelen, mikor meglátta Vicky kétségbeesett arcát.
- Nem… Nincs… Legalább is nem tudom…
- Pedig nagyon jól csináltad. Első próbálkozásra ez már gyönyörű. Mi történt? Mitől ijedtél meg?
- Lehet, nem tudom… Nem tudom, mi van… Ne haragudj, kicsit összezavarodtam. – hebegte a lány.
- Semmi gond, ülj csak le egy kicsit. Tessék, ez segíthet. – mondta Perselus, miközben nadrágja zsebéből elővett egy kis csokit.
- Köszönöm. – felelte Vicky. Ám nem ette meg, csak a padlót bámulta.
 Perselus mikor benézett a lány elméjébe csak rendszertelenül felvillanó képeket látott. A levél, aztán sötétség, majd egy dementort, aztán megint sötétség… Leguggolt a lány elé, belenézett a szemébe és megszólalt.
- Nyugodj meg, semmi gond. Nem kell megijedni. Kicsit elkavarodtak a gondolataid. Előfordul.
- Tudom, csak… Néha annyira ijesztő. Előbukkannak a semmiből. – felelte remegő hangon Vicky. Perselus megfogta a lány kezét és érezte, hogy remeg. – Néha annyira váratlanok… - folytatta a lány egy kis szünet után, majd elkapta a tekintetét. Perselus viszont nem hagyta ennyiben. Visszafordította Vicky arcát, hogy ismét egymás szemébe nézzenek, majd letörölte a lány könnyeit.
- Előttem ilyet nem kell szégyellened. Nem akarom, hogy ezeket szégyelld előttem. Lehet, hogy nem ismerlek tökéletesen, de ahhoz képest jól ismerlek, bízom benned és fontos vagy számomra.
- Én is ugyanígy vagyok veled. Csak néha félek kimondani dolgokat. Nem tudom, hogy miért. Engem is megijesztenek és nem merem elmondani.
- Semmi gond, megértem. De azért egy próbát megér. Mert ha szólsz, akkor talán tudok segíteni, de ha nem szólsz, akkor már csak túl későn veszem észre a dolgokat. – válaszolta Perselus aggódva. – Gyere… - mondta, majd magához vonta a lányt és megölelte. Miután elengedte, az utolsó kis könnycseppet is letörölte a Vicky arcáról, felkelt, majd rámosolygott a lányra.
- Holnap folytatjuk. Mára elég ennyi. És tartom magam ahhoz, hogy jó voltál.
- Köszönöm. – mondta a lány félénken mosolyogva.
Ám hirtelen egy nyávogás hallatszott. Mindketten odafordultak. Hasina értelmetlenül nézett gazdájára, majd odasétált hozzá és nekidörgölőzött. Habár tigris lévén dorombolni nem tudott, de egy szeretetteljes nyávogást még kiadott magából, mielőtt visszamászott volna az ágyra.
- Szerintem menjünk enni. – mondta Perselus váratlanul a tigrist fürkészve.
- Menjünk. – válaszolt Vicky halványan mosolyogva.

Cassiopeia elveszett lánya

23. fejezet – A régi barátok

 Perselus idegesen rontott be a kúriába.
- Vicky! Alszol? Kelj fel! Azonnal. Segítened kell átkutatni a kastélyt.
 A lány ennek hatására szinte kiugrott az ágyból.
- Édes Merlinem, Perselus, a szívbajt hozod rám, mi a fészkes fene történt?!
- Nincs idő most társalgásra. Sirius Black ismét bejutott a kastélyba, sőt mi több, a Griffendél-toronyba is. Át kell kutatnunk az egész iskolát.
- Rendben. Indulhatunk. – válaszolta a lány idegesen, miközben egy pálcasuhintással átöltözött.
 Sietve indultak meg a Nagyterem előtt várakozó Dumbledore professzorhoz. Amint odaértek, az igazgató már osztotta is az utasításokat.
- Miss Vallet és Perselus, maguk kettéválnak, Perselus a pincefolyosókat és termeket nézi át, maga Miss Vallet pedig a Csillagvizsgáló tornyot, mindazonáltal szeretném, ha utána röpképes állattá válna és tenne egy kört a birtok felett.
- Rendben van. – felelték egyszerre. Majd Vicky meg is indult a torony felé. Miután alaposan körbenézett, hirtelen kiugrott a toronyból és zuhanás közben egy kistestű sárkány alakját vette fel. Repülés közben igyekezett mindent megnézni, de nem találta Blacket. Majd két órával később ért vissza a Nagyterem elé.
- Átfésültem a birtokot úgy, ahogy tudtam, de nem láttam Sirius Blacket.
- Rendben van, köszönöm. – felelte Dumbledore. – Úgy tűnik sikerült ismét kereket oldania. Viszont még ezzel nem vagyunk készen. Meg kell erősítenünk a Roxfort védelmét úgy, ahogy csak tudjuk. Az esti őrjáratok sűrűbbek lesznek.
- Igenis, Igazgató úr, volna még valami? – kérdezte Perselus.
- Nos, mára ennyi. Perselus, kérem, folytassa az őrjáratot, Miss Vallet pedig kérem térjen nyugovóra. Holnap sok energiára lesz szüksége a tanulókhoz.
- Rendben van, Professzor úr. Akkor indulok is. Jó éjt!
- Viszont kívánom kisasszony! – felelte nyugodtan Dumbledore.
- „Veled meg gondolom holnapig még beszélek.” – vetette oda Perselusnak a lány.
- „Igen. De addig is jó éjt és próbálj meg aludni, míg visszatérek.”
- „Rendben. Jó éjt, vigyázz magadra.” – válaszolt Vicky, miközben már a kúria felé tartott. Hamar oda is ért, majd miután kicsit megvakargatta az éppen alvó Hasina fültövét, maga is befeküdt a takaró alá és megpróbált aludni.

*

 A szombat reggel már több jóval kecsegtetett Vicky számára. A diákok javarésze aznap Roxmortsba ment, így végre elvihette magával sétálni Hasinát. A tigris némán lépkedett gazdája mellett, miközben nézelődött. Majd kimentek a parkba, de hamar visszatértek a nagy sár miatt. Ebéd után visszament a kúriába, beült a kandallónál álló fotelek egyikébe egy könyvvel a társaságában és olvasni kezdett. Nem sokáig tudott elmélyülni a bűbájokról szóló könyvben, ugyanis hamarosan Perselus és Harry Potter léptek be az ajtón. Mikor beértek, a lány felállt és érdeklődve figyelte az eseményeket.
- Jó napot Miss Vallet… - hallotta Harry köszönését, ám Perselus rögtön letorkollta a fiút.
- Ülj le!
A fiú leült, ám a férfi állva maradt, majd megszólalt.
- Draco Malfoy néhány perce igen különös történetet mesélt el nekem. – erre a lány is emlékezett, habár nem igazán figyelt rájuk. A könyv jobban lefoglalta. Ám Perselus folytatta. – Fent járt a Szellemszállásnál és összetalálkozott Ron Weasleyvel, aki látszólag egyedül volt. Malfoy azt állítja, hogy miközben Weasleyvel beszélgetett, valaki tarkón dobta őt egy marék sárral. Szerinted hogyan történhetett ez?
 Itt már Harry is megszólalt.
- Nem tudom, tanár úr.
 Egy pillanatnyi csend után Perselus ismét felszólalt.
- Azután Malfoynak egy egészen rendkívüli jelenése volt. Tudod, mit látott, Potter?
- Nem. Mit?
- A te fejedet látta… Ott lebegett a fejed a levegőben.
 Hosszabb csend következett. Vicky eléggé meglepődött a hallottakon, de arckifejezéséről ez leolvashatatlan volt. Komolyan figyelte az eseményeket, habár legbelül eléggé furcsa volt még számára az eddig elmesélt történet. Majd Harry szakította meg a csendet.
- Malfoynak meg kellene magát vizsgáltatnia Madam Pomfreyvel. Ha repülő fejeket lát…
- Vajon mit keresett a fejed Roxmortsban, Potter? – szakította félbe Perselus. – A fejednek tilos Roxmortsban tartózkodnia. Egyetlen testrészednek sem szabad lemennie a faluba.
- Tudom, tanár úr. Malfoy bizonyára hallucinált…
- Malfoy nem hallucinált. – vágott közbe a férfi ismét. A lány meglepetésére előredőlt, és kinyújtott karral rátámaszkodott a fiú székének karfájára. – Ha a fejed lement Roxmortsba, akkor lement vele a többi részed is.
- Végig a Griffendél-toronyban voltam. Ahogy a tanár úr kérte.
- Tanúsítja ezt valaki?
 Itt Harry már nem válaszolt. Vicky pedig csak csendben figyelte az eseményeket.
- Szóval így állunk. – szólalt meg ismét felegyenesedve. Ekkor nézett először a lányra, mióta a Potter gyerekkel berontott a szobába. Egy fél pillanatig a zöld és a fekete szempár egymásba fúródott, majd visszafordult a fiúhoz és folytatta. – Az egész Mágiaügyi Minisztérium a nyakát töri, hogy megvédje a híres Harry Pottert Sirius Blacktől. A híres Harry Potter azonban törvényen felül áll. Ő nem foglalkozik ilyen alantas dolgokkal, mint a saját biztonsága. A híres Harry Potter oda megy, ahova épp kedve szottyan, fittyet hányva a következményekre.
 Ám a fiú csak hallgatott. Perselus pedig folytatta.
- Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítasz az apádra. Ő is pontosan ilyen arrogáns volt. – Vicky itt már érezte a férfiből áradó tömény feszültséget, mely már lassan undor volt. – Azt hitte, mindnyájunknál kiválóbb, csak mert volt némi érzéke a kviddicshez. Beképzelten, pöffeszkedve járta a folyosókat a barátai és a csodálói gyűrűjében…
- Az apám nem volt beképzelt. – fakadt ki a fiú hirtelen. – És én sem vagyok az.
 Perselus arca olyan gyűlölködő fintort vett fel, amelytől a lány már kissé összerezzent. -„A fiú rossz vizekre kezd hajózni…” – gondolta magában.
- Az apád is semmibe vette a szabályokat. – folytatta a férfi. – A szabályok csak az egyszerű halandókra érvényesek, a kviddicskupagyőztesekre nem. Olyan felfuvalkodott volt, mint…
- Fogja be a száját! – kiáltotta a fiú ingerülten, miközben felugrott a székből.
- Mit mondtál, Potter?
- Azt mondtam, hogy hallgasson, és ne sértegesse az apámat! – válaszolt Harry még mindig kiabálva. – Tudom, mi zavarja magát! – folytatta. – Az, hogy az apám megmentette az életét! Dumbledore elmondta nekem! Ha az apám nem lett volna, maga már nem élne!
 Perselus elsápadt. De nem csak ő, Vicky is érezte, hogy az arca elhidegül. Legszívesebben elosont volna, ki akart maradni ebből az egészből, de lába a földbe gyökerezett. Perselus suttogása már-már megfagyasztotta a vért az ereiben.
- És azt is elmondta az igazgató, hogy milyen körülmények között mentette meg apád az életemet? Vagy a kellemetlen részletektől megkímélte a drágalátos Harry Potter törékeny lelkét?
 A kölyök nem válaszolt.
- „Most kéne még eliszkolni, ameddig lehet.” – mondta magában Vicky. Óvatosan elindult az ajtó felé, miközben Perselus folytatta a beszédet.
- Nem szeretném, ha téves elképzeléseid lennének az apádról, Potter… Továbbá azt sem szeretném, ha most elmenne, Miss Vallet. – mondta, miközben a lányra nézett. Vicky rögtön megállt a fotelek és az ajtó között félúton. Ismét gyökeret vert a lába, miközben érezte, hogy hol elvörösödik, hol elsápad. A férfi hangja zökkentette ki gondolataiból.
- Azt hitted, dicső és hősies tettet vitt véghez? Mert akkor sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. A te szentéletű apád és hasonszőrű barátai egy roppant szórakoztató tréfát űztek velem, ami az életembe került volna, ha az apádnak az utolsó pillanatban inába nem száll a bátorsága. Semmi hősies nem volt abban, amit csinált. A saját bőrét is mentette vele, nem csak az enyémet. Ha a hecc sikerül, kicsapták volna őt a Roxfortból!
 Egy lélegzetvételnyi csend állt be a beszélgetésbe. Ám Perselus ismét megszólalt.
- Ürítsd ki a zsebeidet, Potter!
 Ám a fiú nem mozdult.
- Ürítsd ki a zsebeidet, vagy most rögtön viszlek az igazgatóhoz! Gyerünk Potter, egy-kettő!
 Harry végtére kivette zsebeinek tartalmát. Egy zacskót, melyben apró holmik voltak és egy pergament, majd átadta őket Perselusnak. A férfi először a zacskót nézte meg.
- Ezeket Rontól kaptam. Még a múltkor hozta nekem Roxmortsból. – mondta Harry.
- Csakugyan? És azóta is magaddal hordod? Milyen megható… És ez micsoda? – kérdezte Perselus a sárgás pergament nézegetve.
- Egy darab pergamen. – felelte a fiú, miközben vállat vont.
- Mi szükséged lenne egy ilyen régi pergamendarabra? Legjobb lesz, ha… elégetjük. – majd a férfi lassan a kandalló felé nyúlt.
- Ne! – szólalt fel a fiú kissé rémülten.
- Nocsak! Talán ez is egy becses ajándék Weasley úrtól? Vagy ez valami más? Esetleg egy láthatatlan tintával írt levél? Vagy útikalauz, ami elárulja, hogyan lehet a dementorokat megkerülve lejutni Roxmortsba?
 Harry pislogott egyet, ám ezt nem csak Vicky, de Perselus is rögtön észrevette.
- Lássuk csak, lássuk csak… - mondogatta a férfi, miközben kiterítette a pergament az asztalon és előhúzta a pálcáját. – Tárd fel titkodat! – szólt, miközben megérintette a pergament a pálcával, de nem történt semmi.
- Mutatkozz meg! – próbálkozott ismét Perselus, ám ismét semmi. – Én, Perselus Piton, az iskola professzora parancsolom, hogy tárd fel a titkodat!
 Ez már működött, ugyanis valami megjelent a pergamenlapon. Habár Vicky nem látta pontosan, mi az, de annyit ki tudott venni, hogy valami írás lehet. Ahogy a férfi olvasni kezdett, úgy jelentek meg arcán a düh jelei. A lány már tényleg csak el akart menni, legutoljára, mikor Perselust dühösnek látta, rossz dolgok történtek és ezt nagyon szerette volna elkerülni.
- Hát így állunk. – szólalt meg remegő hangon Perselus. – Na majd meglátjuk… - folytatta, majd odament a kandallóhoz, fogott egy marék hopp-port, melyet a tűzbe dobott.
- Lupin! Beszédem van veled! – kiáltotta.
 Pár másodperccel később a pörgő felhőörvényből előlépett Lupin professzor. Leporolta magát, mielőtt kilépett volna.
- Szép napot, Miss Vallet. – mondta szelíden a lánynak, melyre Vicky csak egy biccentéssel felelt. Nem igazán mert megszólalni sem. Majd kollégája Perselus felé fordult. – Szólítottál, Perselus?
- Igen, Lupin. – vágta rá a férfi dühösen, majd visszament az asztalához. – Kiürítettem Potterrel a zsebeit, és ezt találtam nála. – mutatott a pergamenre.
 Lupin professzor arckifejezése zárkózottá vált.
- Nos? – szólalt fel a másik.
 Ám a megszólított nem válaszolt, csak a pergament nézte.
- Nos? – ismételte meg Perselus, majd folytatta. – Ez a pergamenlap minden kétséget kizáróan a fekete mágia eszközeivel készült. Úgy tudom, hogy ez a te szakterületed, Lupin. Szerinted hol juthatott hozzá Potter ilyesmihez?
- Fekete mágia? – kérdezett vissza Lupin derűsen, miután felemelte a fejét. – Ezt komolyan mondod, Perselus? A magam részéről úgy látom, hogy ez egy darab pergamen, ami előszeretettel sértegeti a kíváncsiskodókat. Én inkább gyermetegnek tartom, mint veszélyesnek. Harry biztos egy bazárban vásárolta…
- Igen? Úgy véled, hogy a bazárok tartanak ilyesmit? Nem tűnik valószínűbbnek, hogy Potter közvetlenül a gyártótól szerezte be a pergament?
- Mármint Féregfarktól vagy valamelyik másik úrtól? – kérdezett vissza ismét Lupin értetlenül. – Harry, ismered ezeket az embereket?
- Nem. – válaszolta a fiú.
- Látod, Perselus? Minden jel arra mutat, hogy a pergamen Zonko Csodabazárából való…
 Ám hirtelen berontott Ron. Vicky eléggé feszült volt már így is, ennek hatására annyira megijedt, hogy kissé megugrott. A fiú zilált, valószínűleg futott. Alig bírt megszólalni.
- Tőlem… kapta… Harry… az összes… holmit. – nyökögte a mellkasát szorongatva. – Én… vettem… Zonkónál… még réges… régen.
 Lupin tapsolt egyet, melytől Vicky ismét ugrott egyet ijedtségében. A férfi körülnézett, majd megszólalt.
- No lám! Minden világos! Ezt el is teszem, Perselus, rendben? – és elrakta a pergament a talárjának egyik zsebébe. – Harry, Ron, gyertek velem. Volna egy-két megjegyzésem a vámpírdolgozattal kapcsolatban. Ha megbocsátasz, Perselus… - majd a kis csapat megindult kifelé. Miután mindenki kiment, és az ajtó is becsukódott, hirtelen és váratlanul csattant Perselus hangja.
- Vicky!
 A lány ismét megugrott ijedtében. Mély levegőkkel próbálta magát megnyugtatni, miközben rémülten bámult a férfira. Pár másodpercig egymást nézték, majd miután Perselus kicsit megnyugodott és átgondolta a dolgokat, ismét megszólalt.
- Bocsáss meg, nem akartam rád ijeszteni.
- Semmi gond. – vágott közbe a lány, miközben összefonta a kezeit maga előtt. – Csak ez egy kicsit… Furcsa volt számomra. Viszont ha nem gond, most kimegyek sétálni.
- Persze, menj csak. Én szerintem tusolok egyet, addig is megnyugszom. Majd nekiállok dolgozatot javítani. Vacsora előtt azért gyere majd vissza.
- Rendben. – felelte Vicky, majd az ágyán elterpeszkedő tigris felé fordult. – Hasina! Gyere!
 Erre az állat kényelmesen feltápászkodott és egy ugrással a gazdája mellett termett. Miután kimentek, Perselus egyedül maradt. Úgy is tett, ahogy mondta. Gyorsan lezuhanyozott, majd miután felöltözött, leült az íróasztalhoz és egy köteg pergament vizsgálgatott.
 Eközben Vicky mégiscsak kivitte Hasinát a parkba. Az nyugodtan lépdelt mellette, így a saját kis gondolataival tudott foglalkozni. Ám alig egy órát voltak kint, sietősen visszatértek a kúriába. Mikor a lány belépett, becsukta az ajtót maga mögött és az elmélyedt férfira nézett, megszólalt.
- Meg akarom látogatni a régi ismerőseimet. – mondta elgondolkozva.
- Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Perselus.
- Úgy, ahogy mondom. Meg akarom látogatni a régi barátaimat. Tudod, akikkel szoktam levelezni. – tette hozzá a férfi kérdő tekintetére válaszolva.
- Ülj le, kérlek. – mondta az, majd folytatta. – Honnan jött ez az ötlet egyáltalán?
- Nem tudom. Mostanában, mikor kapok tőlük levelet, mindig belegondolok, hogy milyen rég is láttam őket, pedig velük is szerettem beszélgetni. Volt, hogy órák hosszat kint voltunk és sétálgattunk, és csak sötétedés után mentünk haza. És most, mikor kint voltam, belegondoltam, hogy miért is ne látogathatnám meg őket egy napra? Biztos örülnének neki és már én is szeretnék velük találkozni.
- Hát nem is tudom, Vicky. Pont most? Szerintem addig, amíg nem lesz vége ennek a Black-ügynek vagy legalább is addig, ameddig a dementorok szabadon kószálnak, nem kéne nagyon elutaznod. Meg alig pár hónap és jönnek vizsgák. El fog kélni a segítséged.
- Tudom. De nem is arra gondoltam, hogy most rögtön meglátogatom őket. Hanem mondjuk valamikor a nyáron. Akkor már nincsenek itt a diákok, lemennek a vizsgák is és mindkettőnknek több szabadideje lesz. Arra gondoltam, hogy jöhetnél te is velem, ha akarsz persze.
- Nos… - kezdett bele elgondolkodva Perselus. – Egyenlőre maradjunk annyiban, hogy ezt még átbeszéljük, rendben? Megértem, hogy meg akarod látogatni a barátaidat, de azért várjunk egy kicsit, hogy biztosabbak legyünk a dolgunkban. Ötletnek nem rossz, de még majd csiszolunk rajta kicsit.
- Rendben. – mondta mosolyogva a lány.
 Perselus nagyon örült, hogy mosolyogni láthatja a lányt. Mostanában már nem volt komor hangulata, végre elkezdte feltalálni magát. Néha egy-egy ötletet is felvetett a férfinak, amit átbeszéltek és döntöttek, hogy jó-e vagy nem az adott kitaláció. Emellett elkezdte kiképezni Hasinát. Könnyű dolga volt, hisz egyszerűen tudta irányítani a tigrist, aki ráadásul még szerette is a gazdáját. Végre kezdtek javulni a dolgok a lány körül. Sokkal beszédesebb volt, mint pár hónapja, aminek nagyon örült Perselus. Rengeteg dologról beszélgettek, legyenek azok a bájitalok, vagy az állatok vagy bármi.
- Tudod mit? – szólalt fel a férfi, miközben nézte, ahogy a lány az egyik dolgozatot vizsgálgatja.
- Igen? – nézett fel az irományból Vicky.
- Nekem is van egy ötletem. Mit szólnál, ha elkezdenénk gyakorolni a Patrónus- bűbájt? Úgy látom, hogy felkészült vagy rá. Sikeresen összeszedted magad, így arra gondoltam, hogy belevághatnánk.
- Miért ne? Szerintem jó ötlet. – felelte mosolyogva a lány.
- Rendben van, akkor holnap el is kezdjünk. Viszont szerintem lassan indulhatunk vacsorázni.
- Már ennyi az idő? Sebaj, menjünk. – mondta Vicky, majd felkeltek és megindultak a Nagyterem felé.

Cassiopeia elveszett lánya

22. fejezet – Karácsony

 Másfél hónappal később Vicky már sokkal jobban volt. Gyorsabban felépült, mint azt Madam Pomfrey gondolta volna, de ez miatt senki sem bánkódott. Karácsony előtti nap reggelén valaki kopogtatott a Piton-kúria ajtaján. Vicky ajtót nyitott. Meglepetésére Veronica Woodland állt vele szemben.
- Miss Woodland! Micsoda meglepetés…
- Jó reggelt Tanárnő! Nem szeretném nagyon zavarni, csak szeretném megköszönni a múltkori segítségét bájitaltanból. Hasznomra vált. – mondta mosolyogva a lány.
- Igazán nincs mit. Ügyes lány vagy szerintem. Viszont a vizsgákra készülj. Piton professzor igencsak nehéz vizsgát kíván összerakni. Habár szerintem neked ez menni fog, csak tanulj rá. – válaszolt fáradt komolysággal Vicky. A hangulata annak ellenére nem igen javult, mosolyogni szinte már nem is látták az emberek.
- Igyekszem, Tanárnő.
- És hogy-hogy itt? Nem úgy volt, hogy elutazol? – érdeklődött.
- De igen, csak valami közbejött és így ma dél körül indulok. – felelte Vera, majd folytatta. – Most viszont megyek is, nem szeretném Önt zaklatni korán reggel, csak gondoltam legalább megköszönöm, amit értem tett.
- Ugyan, apróság… - hárított Vicky. – Ha valami probléma van, az év végi vizsgákig nyugodtan szólhatsz.
- Rendben Miss Vallet, köszönöm! – mondta a lány boldogan.
 Vickyben ennek hatására egy pillanatig felmerült egy mosoly gondolata, de gyorsan el is szállt. Habár nem volt jókedvű ember, nem is volt gonosz. Mindenkivel igazságos volt, Veronica-val szemben pedig már-már kedves.
- Viszont most tényleg megyek, még össze is kell pakolnom tizenegyig. – folytatta Vera.
- Rendben van, Miss Woodland. Akkor hát kellemes karácsonyt és jó szünetet kívánok!
- Önnek is kellemes karácsonyt, Miss Vallet! – válaszolt a lány, majd boldogan megfordult és elindult a Mardekár klubhelysége felé.
- „Hát, nem tudom, mennyire lesz kellemes…” – gondolta magában Vicky, miközben becsukta maga mögött a kúria ajtaját.
 Perselus már nem tartózkodott lakosztályában, mert elment reggelizni. Vicky nem volt éhes, így nem csatlakozott hozzá. Furcsán érezte magát. Ahogy közeledett a karácsony, úgy vált egyre komolyabbá a hangulata. És még a Perselusnak szánt ajándék beszerzése is nehéznek bizonyult. Eddig minden évben megállapodtak, hogy mekkora értékben szereznek egymásnak ajándékot, viszont idén a lány hiába faggatózott, nem tudott meg semmit. Perselus mindig hárította Vicky erre irányuló kérdéseit, nem volt hajlandó választ adni a lánynak. Így hát ki kellett találnia valamit, ami talán elnyerheti a férfi tetszését.
 Inkább elhajtotta ezen gondolatait. Hirtelen megindult kifelé. Egy kis sétára vágyott. Meg sem állt a Csillagvizsgáló toronyig. Szerette azt a helyet, egyrészt a neve és rendeltetése miatt, másrészt pedig azért, mert a kastély legmagasabb pontja volt, így könnyen belátta a birtok nagy részét. Csendesen figyelte, ahogy hullik a hó az alatta elterülő mélységbe. Tetszett neki az itteni kilátás, így sokat járt ide néha nézelődni, néha gondolkozni is.
 Itt talált rá Perselus nem sokkal a reggeli után.
- Szia! – köszöntötte a lányt.
- Szia. – válaszolt az halkan.
- Valami baj van? – kérdezte Perselus.
- Nem, nincs semmi baj. Csak nagyon elmélyültem a gondolataimban. Vagy nem is tudom. Lényegében nagyon elmélyültem valamiben.
- Értem. – felelte a férfi szelíden. – És hogy vagy?
- Hát nem is tudom. Olyan kedvetlen vagyok… Nincs túl jó kedvem mostanában. – vallotta be Vicky.
- Látom rajtad. – sóhajtott fel Perselus. – Kicsit aggódom érted.
- Miért? Tényleg nincs semmi baj.
- Elhiszem. Csak azt látom, hogy alig eszel valamit már napok óta, szinte már a legkisebb szél elvinne, annyira lefogytál, állandóan kedvetlen vagy. Egy hónapja már nem is láttalak még csak mosolyogni sem. És ez így kicsit aggaszt.
- Ne haragudj. Csak tényleg kedvetlen vagyok. Te is tudod, hogy ez az időszak nem pont a kedvencem. Születésnap, karácsony… Én ilyeneket sokáig nem ünnepeltem, amíg nem hoztál el a Roxfortba.
- Nem haragszom, de abba azért gondolj bele, hogy az már a múlt. Most itt vagy, velem vagy. Én ünneplem a te születésnapodat, ahogy te is szoktad az enyémet. Habár még nem vagyok képes olyan finom csokis muffint sütni, mint te. – mondta mosolyogva Perselus.
 Erre már Vicky is elmosolyodott, majd tekintetét a férfire helyezte.
- Azért az elég vicces volt. – mondta a lány, majd folytatta. – Alig tudtam eltitkolni előled, hogy miért kell megtanulnom tejet elővarázsolni.
- Igen. – vallotta be Perselus. – Habár azért amíg meg nem kaptam a muffinokat, addig el is hittem, hogy csak valami újat akarsz megtanulni. De az a lényeg, hogy ilyenkor ne rágódj a múlton. Mindjárt itt van a karácsony, szerintem édesanyádék is meg fognak majd látogatni. Jó lesz minden, elhiheted nekem. – mondta bíztatóan Perselus. Habár csak reménykedett abban, hogy Cassiopeia és Cepheus tényleg lejönnek a lányukhoz.
 Sajnos elfoglaltságuk miatt ritkán látogatták meg lányukat földi otthonában, habár szükség esetén mindig ott voltak. – „Majdnem mindig…” – gondolt bele a férfi. Például mikor Vicky el akarta dobni az életét, nem voltak ott. Csak később látogatták meg.
- Nem sétálunk valamerre? – zökkentette ki a lány. – Meguntam az üldögélést.
- Hát, ha szeretnél, akkor elindulhatunk valamerre. – mondta Perselus nyugodtan. Majd megvárta, míg a lány lejön az ablakpárkányról és elindultak lefelé.
- Elég sokan mennek el idén a diákok közül.
- Igen, ezt én is észrevettem. De jobb is ez így, annyira nem zavar, hogy kevesen vannak itt. Legalább nyugalom van.
- Ebben teljes mértékben egyetértek. Jól jön ez a kis pihenés, még akkor is, ha nem dolgozok annyit, mint te.
- Azért te is elég keményen dolgozol. Ne becsüld alá magad. Jó munkát végzel és emellett még képes vagy engem is elviselni. Ami viszont komoly teljesítmény. – mondta Perselus kissé pajkosan gúnyolódva.
- „Hmm, olyan fura ma Perselus. Furcsán jó kedve van. De nem baj, had legyen neki is néha jó kedve…” – gondolkodott el Vicky magában. El sem tudta képzelni, hogy vajon mi bolygathatta meg ennyire a férfit.

*

 Másnap Vicky sokáig aludt, alig tudott kimászni az ágyból. A reggelit és a délelőttöt is átszundította, ebéd előtt kelt csak fel.
- „Kérlek, gyere a Nagyterembe.” – hallotta Perselus hangját, miután elkészült. Nem is habozott, azonnal elindult. Kíváncsi volt, miért hívatta őt a férfi. Ám mikor belépett, igencsak meglepődött. Egy kis asztalnál ült az a pár diák és tanár, akik a Roxfortban maradtak és halkan beszélgettek egymással evés közben. A lány odaállt a férfi mögé.
- „Miért hívattál?” – kérdezte gondolatban.
- „Egyél te is. Átaludtad a reggelit.”
 Hirtelen Dumbledore professzor hangja szólalt meg mellette.
- Á, Miss Vallet! Kellemes karácsonyt kívánok! Kérem, foglaljon helyet, lakomázzon velünk!
 Vicky habozott. Nem tudta, mit mondjon.
- Jó napot Dumbledore professzor. Én is kellemes karácsonyt kívánok Önnek. Viszont elnézését kérem, de nem tudom elfogadni a felajánlott helyet, sajnos nem vagyok éhes. De köszönöm.
- „Ugyan már. Neked is jól esne egy kis meleg étel.” – mondta Perselus gondolatban.
- „Nem tudok most enni. Majd talán később.” – válaszolt Vicky.
- Nagy kár, pedig rengeteg finom fogást főztek mára a manók. – mondta sugárzó arccal az igazgató.
- Majd talán később megkóstolom a karácsonyi ebédet, most képtelen vagyok enni Dumbledore professzor.
- Ám legyen. – felelte az még mindig mosolyogva.
- Viszont ha most megbocsájtanak…
- Csak nyugodtan. – mondták többen is.
- „Ha megebédeltem, akkor találkozunk.” – mondta magában végül Perselus is.
 Vicky csak ekkor vette észre Harryt és Ront. Kissé piszkálta, hogy annyira figyelik őt, de különösebben nem érdekelte. Megfordult és kiosont a teremből olyan csendesen, mint az árnyék. Páran észre se vették, hogy elment.
 Egy óra múlva kint sétált a hóesésben vastag talárba bugyolálva. Hirtelen egy közeledő alakot vett észre. Perselus ment felé, így elindult az irányába, hogy köszöntse.
- Gyere velem! – mondta hirtelen a férfi, melyen Vicky meg is lepődött.
- Ööö, rendben van. – mondta, majd elindultak a kastély felé. Perselus feltűnően szótlan volt, ám annál izgatottabb. Mikor kúriája ajtaja elé értek, szinte fülig ért a szája.
- Nos. Bizonyára tudni szeretnéd, hogy miért voltam olyan furcsa és miért titkolóztam annyit.
- Hát be kell valljam, már nagyon érdekel, hogy mi folyik itt.
- Nem csodálom. De mindjárt megtudod. A lényeg az, hogy megpróbáltam megvalósítani és túlszárnyalni az egyik vágyadat. Remélem sikerült is. Téged ismerve biztosan. – folytatta mosolyogva. – De mielőtt megmutatnám, hogy miről beszélek, kérlek, hunyd be a szemed.
- Rendben. – mondta Vicky nem is takargatva meglepettségét. Úgy tett, ahogy a férfi kérte. Majd érezte, ahogy a férfi megfogja a kezét és bekíséri a kúriába, majd becsukja mögötte az ajtót.
- Ne less! – hallotta Perselus hangját.
- Nem fogok. – mondta zavartan a lány.
- Na még néhány lépés előre. Így ni. – mondta a férfi, miközben vezette előrefelé. – Készen állsz? – kérdezte izgatottan.
- Hát én igen, mondjuk attól függ, mire. – mondta bátortalanul Vicky.
- Nyisd ki a szemed.
 Vicky kinyitotta és csak ámult. Tekintete Perselus és a meglepetés között ugrált. Nem tudott szinte megszólalni és szinte érezhetően javult a hangulata egyik pillanatról a másikra. Mosolyogva próbált szavakat keresni.
- Na mi lesz? Menj oda! – mondta Perselus vidáman.
 Majd a lány közelebb ment, letérdelt és megsimogatta új barátját, Hasinát, a tigrist…

Cassiopeia elveszett lánya

21. fejezet – Vajon mi történhetett?

 Hirtelen furcsa érzés kapta el. Émelygett, a fejét ólomsúlyúnak érezte, a fájdalom szinte megbénította. De élt. Habár teljesen összetörtnek érezte magát, élt.
 Vicky nem sokkal azután tért magához, hogy elvitték Madam Pomfrey-hoz. A javasasszony és Dumbledore halkan sutyorogva beszélgettek, legalább is ezt tudta megállapítani ébredezése közben a lány. A fejéhez akarta emelni a kezét, hátha az segít valamennyit, de nem tudott megmozdulni. Ellenben olyan fájdalom nyilallt a karjába és a fejébe, hogy alig hallhatóan, de felnyögött.
- Ó, felébredt. – hallotta a madam hangját.
- Legalább is ébredezik. – pontosított az igazgató.
 De még valaki volt ott, Vicky érezte. Valakinek még ott kellett lennie.
 Perselus halkan és szinte mozdulatlanul ült a lány mellett és figyelte minden rezdülését. Az önostorozás, az aggódás, félelem és kétségbeesés felváltva uralkodtak rajta, sápadt volt, gondolatai csak úgy cikáztak és összerezzent a lány minden kis nyögdécselésére. Még mindig képtelen volt feldolgozni a történteket. A gyomra görcsbe rándult, akárhányszor arra gondolt, ami történt, vagy arra, ami még történni fog ezek után.
- „Végre elkezdett felépülni… Mindent tönkretettem egy csapással. Nem hiszem el. Nem is értem, miért történt ez az egész. Mi ütött belém? Perselus, te most komolyan ennyire zakkant és kőszívű lennél? Nem… Vickyvel szemben soha… Ő az egyetlen ember, aki meg tud érteni. Csak neki mondhatom el a titkaimat és a gondolataimat. Hálátlan megnyomorult emberi lény vagyok, aki nem képes az önuralomra. Szánalmas vagyok…”
 Perselust egyedül csak az zökkentette ki a gondolatmenetből, hogy Vicky végül erőt véve magán kinyitotta a szemét és alig hallhatóan próbált beszélni.
- Mi… Mi történt? Hol vagyok? – mondta vontatottan.
 A férfi viszont képtelen volt megszólalni. Mereven bámulta a plafont nézegető lányt, aki küszködve saját gyengeségével próbált minden egyes szót érthetően elmondani. Dumbledore ezt észrevette, így ő válaszolt.
- Ez egy kicsit hosszú történet és pontosan én sem tudom elmesélni. De lényegében Perselus jogtalan sértéseket mondott a szemedbe haragosan, amitől te valószínűleg megijedtél és elhoppanáltál a birtok tavának partjára. Ott átváltoztál holdsárkánnyá, a szüleid elkábítottak, majd Perselus visszaváltoztatott és felhoztunk a gyengélkedőre.
- És… Hol van… Perselus? – kérdezte remegő hangon a lány. – Látni akarom. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarok…
- Nyugodj meg kérlek, itt vagyok. – szólalt fel végül a férfi. Majd megfogta a lány kezét, aki ránézett. Perselus érezte, hogy Vicky remeg, mint a nyárfalevél, ezért jobban ráfogott a gyenge és törékeny kézfejre. Szeme pedig belefúródott az égszínkék, fájdalmat tükröző szemekbe.
- Örülök, hogy itt vagy. – szólalt meg váratlanul a lány.
- Én is. – válaszolt a férfi. Nem tudott nagyon mit mondani. – Aggódtam érted.
- Tudom. Majd megbeszéljük. Most… Most nem megy. – mondta egyre nehezebben Vicky.
- Megértem. – Perselus lágyan végigsimította a lány arcát. Érezte a sápadt bőr hidegségét. Beleborzongott. Ismét előtörtek az önostorozó gondolatai. – „Én tehetek mindenről.” – szajkózta magában.
- Perselus… - hallotta meg hirtelen Dumbledore hangját. – Még ma szeretnék veled beszélni a szobámban.
 Nem volt elragadtatva ettől a kijelentéstől. Fáradt volt, erőtlennek érezte magát és eltompult elméjével nem látta tisztán a saját gondolatait sem.
- Nem érhetne rá holnap? – kérdezte halkan.
- Nem. Mielőbb szeretném kideríteni az igazságot ezzel kapcsolatban. – válaszolt az igazgató ellentmondást nem tűrő hangon. – Miss Valletnek amúgy is szüksége van most már egy jó hosszú pihenésre.
 Ekkor a lányra pillantottak mind a hárman. Ismét a plafont bámulta, habár szemhéjai már félig csukva voltak. Nagyokat pislogott és közel járt ahhoz, hogy bármelyik pillanatban elaludjon. Ám hiába tűnt nyugodtnak, Perselus mégsem merte itt hagyni. Tudta, hogy szenved, tudta, hogy miatta szenved és azt is nagyon jól tudta, hogy nem szeret egyedül lenni. Viszont mégsem mondhatott nemet az igazgatónak, így nagy nehezen felkelt és miután ismét megsimította a lány arcát, lassan megindult Dumbledore felé.
 Egy szót sem szólt, miközben az igazgató szobája felé tartottak, egyre csak jöttek a saját magát becsmérlő gondolatok. Próbálta elhessegetni őket, de úgy tűnt, ez lehetetlen. Mikor felértek, Perselus megállt a szoba közepén, figyelte, ahogy a másik férfi helyet foglal. Majd az megszólalt.
- Nos, mint már mondtam, ki akarom deríteni, hogy mi történt. Látom, hogy viselkedsz a lánnyal szemben, ennek fényében nem hiszem el, hogy volt okod letámadnod őt. Nem tudod, hogy mégis mitől lettél olyan haragos? Hogy mi kényszeríthetett arra, hogy csak úgy megdorgáld Vickyt?
- Igazából az előzményekre nem is emlékszem pontosan. – kezdett bele tompán Perselus. – Azt tudom, hogy reggel még semmi sem volt. Olyan volt, mint egy átlagos nap. Felkeltünk, reggeliztünk, majd Vicky felment Madam Pomfreyhoz vizsgálatra. Ha jól emlékszem, én eközben nekiálltam bájitalt főzni…
- És mondd csak, mit főztél? – vágott a szavába Dumbledore professzor.
- Hát pontosan nem emlékszem. De ha jól tudom, akkor épp egy adag Észbontó Kompóton dolgoztam…
- És mondd csak, kapcsolatba kerültél valahogy a bájitallal? – itt az igazgató már szinte az íróasztalán átmászva figyelt.
- Nem tudom. Talán túl sokáig nem szellőztettem, miután nekiálltam főzni. De nem tudnám most pontosan megmondani, hogy mi történhetett.
- Értem. Nos, ezt akartam megtudni. Valószínűleg ez volt az indoka annak, hogy nekiestél Vickynek.
- Lehet. – reagált szűkszavúan Perselus. Kezdte már nagyon unni a Dumbledore-ral való csevegést. Pihenni akart végre és Vicky közelében lenni.
 Dumbledore csak gondolkodóan fürkészte égszínkék szemeivel egy darabig.
- Rendben van, Perselus. Megbeszéltük, amit kell. A többi a te feladatod. Most elmehetsz.
 Perselus bólintott, hirtelen sarkon fordult és sebesen elindult vissza a gyengélkedő irányába. Az elmúlt napon most először érezte magát kissé felszabadultabbnak a történtek után.

Cassiopeia elveszett lánya

20. fejezet – A holdsárkány

 - Nos, ahogy elnézem, egész szépen javul az állapota, Miss Vallet. – mondta Madam Pomfrey, miközben Vickyt vizsgálta. – Szerintem most már kisebb varázslatokat is végrehajthat. Viszont a nagy megterhelést egyelőre mellőzze és az animágiát is. Ne kockáztasson inkább. Hamarosan majd azt is gyakorolhatja, de addig még erősödnie kell egy kicsit. – folytatta, miközben eltette a pálcáját.
- Rendben van, Madam Pomfrey, volna még valami?
- Nem, úgy hiszem, készen vagyunk.
- Akkor viszont megyek is, ha nem gond, mert hamarosan kezdődik az óra és nem szeretnék elkésni.
- Csak nyugodtan, Miss Vallet! És ne feledje, pihenjen sokat a tanítás mellett!
- Értettem, viszlát! – válaszolt Vicky, miközben elindult a gyengélkedőről, hogy órát tartson.
- Viszlát! – hallotta még a választ. Majd lesietett a lépcsőkön és meg sem állt a bájitaltanteremig. Mikor közeledett a terem felé egy pálcasuhintással kinyitotta az ajtót, hogy a diákokat beengedje. Ő ment be utoljára és meg sem állt a tanári asztalig. Mikor minden gyerek elcsendesült, bele is fogott a tanításba.
- Jó reggelt mindenkinek! Azt az utasítást kaptam Piton professzortól, hogy a mai órán ismét próbáljátok meg a Zsugorító főzet elkészítését. – itt Vicky megfordult és pálcájával a táblára intett, ahol megjelent a bájital receptje. – A recept, mint láthatjátok, a táblán van. Amennyiben előzőleg nem írtátok le, most véssétek fel egy pergamenre, azután készítsétek is el. Jó munkát mindenkinek!
 Majd a diákok egy része leírta a táblán megjelent receptet, a másik része pedig elkezdett előpakolni. Egy bozontos, barna hajú lány ment oda hirtelen Vickyhez.
- Tanárnő!
- Igen, Miss Granger?
- Legyen szíves kinyitni a szekrényt, mert zárva van!
- Értem, elnézést. – majd elővette a pálcáját és egy suhintással feloldotta a szekrény zárját.
- Köszönöm! – felelte Hermione. – Még valamit szeretnék kérdezni Tanárnő.
- Halljam. – nézett a lányra egykedvűen Vicky.
- Miért volt olyan sokáig távol?
- Nos… Úgy vélem Miss Granger, hogy ez nem tartozik magára. És igencsak nagyra értékelném, ha most már nekiállna a kiszabott feladatának. Öt pont a Griffendéltől! – szólalt meg egy ingerült férfihang a lány mögött. Hermione erre összerezzent.
- Pi-pi-pi-Piton professzor. Re-rendben, me-megyek is. – majd elsietett a szekrény felé.
 Vicky eközben Perselusra helyezte tekintetét, aki komoran nézett vissza rá.
- „Valami gond van, Perselus?”- kérdezte gondolatban a lány.
- „Délután szeretnék majd veled beszélgetni a kúriámban.” – válaszolt szűkszavúan a férfi. Majd lerakott egy nagyobb pergamenhalmazt a lány elé az íróasztalra és folytatta. – „Valamint szeretném, ha ezeket még délutánra kijavítanád.”
- „Rendben van.” – válaszolta kissé bizonytalanul a lány. Ezután viszont nagy meglepetésére Perselus megfordult és kiment a teremből. Vicky tétlenül nézett utána.
- „Hát ezt most nem igazán értem.” – mondta magának gondolatban. Majd végignézett a munkálkodó diákokon és úgy döntött, megfigyeli közelebbről is, hogy mit csinálnak.
 Miután körbeért, leült az íróasztalhoz és nekiállt dolgozatot javítani.

*

 Miután egész nap a dolgozatokkal foglalkozott és órákat tartott, fáradtan és ingerülten indult a kúria felé Vicky. Mikor benyitott, Perselus már bent volt és épp az íróasztal mellett ült.
- Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte kissé idegesen a lánytól.
- Most végeztem. Így is jöttem, ahogy tudtam. – felelt nem túl jókedvűen Vicky. – Miről akarsz velem beszélni?
 Erre hirtelen Perselus felkelt és az íróasztal oldalához állt és egyre idegeskedőbb és emeltebb hangnemben kezdett el beszélni.
- Rólad. Tudod mostanában elég sokat gondolkoztam, figyeltelek és kezd zavarni, hogy ilyen tétlen vagy, nem tudsz semmit se csinálni, mikor megkérlek valamire, akkor azt is rosszul teszed meg vagy sehogy mert „én ezt nem csinálhatom meg, még a végén bajom esik”, zavar, hogy úgy kell téged dolgokra rábeszélni vagy éppen harapófogóval kell a dolgokat kihúzni belőled…
- Perselus… - próbált Vicky kétségbeesetten közbevágni.
- Ez pedig a másik fele a dolgoknak! Amellett, hogy ilyen kis kéjenc lettél még szemtelen is és ebből már iszonyatosan kezd elegem lenni! A minimális tiszteletet se veszem észre rajtad, amikoris….
 De ezt már nem tudta befejezni, ugyanis a lány hirtelen egy hatalmas pukkanás közepette köddé vált. Dühében Perselus hatalmasat rúgott az íróasztalba, ám az keményebbnek bizonyult nála, így csak azt érte el, hogy éles fájdalom nyilallt a lábába. Majd körbenézett és ivott egy pohár vizet.
- Hú. Most megnyugodtam. De vajon miért voltam ideges? – kezdett el hangosan gondolkodni Perselus. – Hmm. Vajon mennyi lehet az idő? Biztos délután van már. Sőt… - itt kinézett az ablakon és folytatta. – Inkább este. Viszont álljon meg a menet. Valami nem stimmel. De vajon mi lehet az?
 Ezután gondolkodása közben leült az íróasztal mögötti székbe. Hirtelen valami kis piros pöttyre lett figyelmes a padlón, miközben a szobát fürkészte. Felugrott a helyéről, odament és megnézte az anyagot.
- Ez… Vér. De mit kereshet itt? És hol van Vicky?
 Majd hirtelen mintha valami iszonyatosan gyors filmet vetítenének neki, úgy pörgött le előtte az elmúlt idő. Látta maga előtt, ahogy kikelve magából magyaráz a lánynak, majd az hirtelen eltűnik.
- Nem… Az nem lehet. Szent Merlinem, muszáj megkeresnem! – futott át az agyán a gondolat. Ezután szinte egy ugrással a kandalló mellett termett, kimondta a „Dumbledore irodája” címet és már szórta is a hopp-port a kandallóba, miközben ő maga is bemászott. Fél pillanat múlva szinte úgy esett ki az igazgató kandallójából.
- Á, jó estét Perselus! Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte kedvesen mosolyogva Dumbledore professzor.
- Jó estét, Albus. Most nincs időm fecsegni. Vicky eltűnt. És nem tudom, hogy hol lehet. Van egy sanda gyanúm, hogy mi történt vele, de elég hihetetlennek hangzik és ha viszont tényleg az történt, amire én gondolok, akkor nagyon nagy bajban van. – magyarázott Perselus kapkodva az igazgatónak.
- Perselus, kérlek nyugodj meg. Először tömören meséld el, hogy mi történt.
- Hát miután végzett átjött a kúriába, mert mondtam neki, hogy beszélgetni akarok vele és mikor megkérdezte, hogy miről, akkor rengeteg rossz dolgot zúdítottam rá, olyanokat is, amik nem voltak igazak, vagy amik nem az ő hibái. És miközben mondtam neki ezeket a dolgokat, egyszer csak eltűnt.
- De egyáltalán volt okod megdorgálni őt?
- Nem, ezért sem értem ezt az egészet, hogy miért történt velem ez és nem is értem, hogy történhetett, hiszen ő senkinek egy másodpercig se ártott semmivel! Viszont megtörtént és mindenképp meg kell őt keresni, mert bajban van! – itt viszont már teljesen kiborult Perselus, minek hatására térdre rogyott az igazgatói iroda kellős közepén.
- Kérlek nyugodj meg, Perselus. Meg tudom mondani, hogy mi történt és merre lehet Vicky.
 Erre a bájitaltan tanár felemelte a fejét és feszülten figyelt.
- Vicky a történtek hatására valószínűleg hoppanált. Nem meglepő ez számomra. – mondta ezt Perselus kérdő tekintetére. – Hisz gondolj bele, a lánynak hatalmas varázsereje van. Nem kizárható, hogy egy holmi bűbájjal ne tudna elbánni. És szerény véleményem szerint nem hagyhatta el a birtok területét. Hisz más helyeket nem nagyon ismert, főleg nem olyanokat, amelyekre szívesen menekült volna a haragod elől. Viszont ennél pontosabbat te tudnál mondani, kedves Perselus.
 Ekkor Perselus szemében halvány remény csillant, mikor végre megoldást talált a problémára. Azonnal be is hatolt a lány elméjébe, hogy megtudja, merre jár. Egy erdőt látott maga előtt, majd hirtelen a roxforti tó képe tárult szeme elé.
- Tudom, merre lehet! – kiáltott fel hirtelen. – Azonnal meg kell keresnem. Köszönöm, Albus!
- Perselus, várj! Én is veled tartok.
- Rendben, induljunk.

*

 Vicky előtt hirtelen elsötétült minden. Mikor újra kinyitotta a szemét, puha avarral borított földön találta magát. Majd hirtelen erős fájdalmat érzett a mellkasában. Miután odakapott és elvette a kezét, látta, hogy az véres.
- „ Ahh… Szent Merlinem…” – gondolta. Ezután szép lassan megpróbált felkelni, ami sikerült is neki, de a fájdalom igencsak elviselhetetlen volt, így neki kellett támaszkodnia egy közeli fának.
- „Vajon most hol vagyok? És mi történt?”
 Körülnézett és meglátta a kastélyt és a tavat. Nagy levegőket véve próbálta magát kicsit rendbe tenni, és átgondolni, hogy mi is történhetett. Ám hamar feladta, minden tagja sajgott a fájdalomtól, teljesen össze volt zavarodva és már rázta a hideg, hiszen a rengeteg vér átitatta a ruháját. Úgy döntött, inkább óvatosan eltámolyog a tó vizéig, ahol a hideg ellenére kicsit megmosakodhat. Habár ez nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, mégis sikerült neki, majd a víz mellett ülve próbálta erejét összeszedni legalább annyira, hogy kibírja a fájdalmat. Ám hirtelen az avar csörgése rázta fel aléltságából. Az erdő felé nézett rögtön és figyelte a hangokat. Lépések zaját hallotta, ahogy az a titokzatos élőlény közeledett felé. Viszont talán egy perc sem telt el, máris másra lett figyelmes. Fejében egyre inkább kezdtek fogyni a gondolatok, csak ült a parton és nézelődött, míg tekintete meg nem akadt a Teliholdon…

*

 Perselus lélekszakadva vágott át az erdőn. Az idős igazgató már-már nem volt képes tartani a lépést a férfivel, akit merő kétségbeesés és aggodalom hajtott, bűntudattal keverve. Pontosan tudta, hogy ma nagyon veszélyes a lány számára a szabad ég. Sosem találkozott még Vicky másik, sokkal állatiasabb oldalával, mely minden hónapban ki akar törni belőle. Félt is ettől, hisz nem tudta, hogyan kezelhetne egy ilyen helyzetet.
 A két férfi lassan egy órája sétált a rengetegben, mikor végül sikerült kijutniuk a tó partjához. Már majdnem kiértek a fák közül, mikor Perselusnak éles fájdalom hasított a fejébe. Ám a következő pillanatban meglátta azt, ami a tóparton várt rájuk. Egy hatalmas, teljesen kifejlett holdsárkány. Teljes egészében nem látták, hisz olyan fekete volt, mint maga az éjszaka, amiben élt, csak a telihold fénye világította meg valamennyire a körvonalát. Perselus nem tudta hirtelen, hogy mit tegyen. Elérkezett az, amitől a legjobban félt. Viszont hirtelen ismét belécsapott az éles fájdalom, de most már olyan erővel, hogy fájdalmában elkiáltotta magát.
 Az állat ennek hatására felkapta fejét, körültekintett, majd hirtelen kitárta hatalmas szárnyait és elrugaszkodott a földtől. Emelkedni kezdett, majd megindult a tó másik oldala felé. Ám ekkor olyan dolog történt, amit még maga Dumbledore professzor se hitt el először. Egy hatalmas, fehér fénycsóva jelent meg hirtelen az égen, mely egyenesen a sárkány felé ment és el is találta azt. Az állat ennek hatására a tó szemközti partjára zuhant.
 Eközben Perselus megpróbált erőt venni magán és leküzdeni az éles fájdalmat. Meglepetésére hirtelen egy macska alakú patrónus jelent meg előttük, melyből hangokat lehetett hallani.
- Megtaláltuk Vickyt. Haladéktalanul jöjjetek át hozzánk a patrónusom kíséretében. Üdvözlettel: Cassiopeia és Cepheus.
 Perselus szinte fel sem fogta, hogy mi folyik itt, azon nyomban elindult a macska alak után, Dumbledore professzor pedig a nyomában. Mikor odaértek meglátták a királyi párt és mellettük a sárkányt is.
- Csakhogy ideértetek! Üdvözlöm Dumbledore professzor. Victoria édesapja vagyok, Cepheus, ő pedig a feleségem, Cassiopeia. Perselus… - nyújtotta közben a kezét, hogy üdvözölhessék egymást.
- Üdvözlöm önöket! – reagált az igazgató kedélyesen. – El tudnák mondani, hogy most mi történik a lánnyal?
- Igen, persze, viszont előtte Perselusszal kell beszélnem. Gyere velem kérlek.
- Rendben. – mondta Perselus és követte Cepheust a sárkányig. Egy kicsit távolabb állt meg, mint a király, aki erre rögtön felfigyelt.
- Félsz tőle? – kérdezte.
- Őszintén megmondva igen. Sosem találkoztam még ilyen állattal és Vicky sem változott át még azóta, hogy megismertem.
- Pedig jelenleg csak rád számíthat. – mondta az öreg király.
- Ezt hogy érti? – kérdezte Perselus aggodalommal a hangjában.
- Úgy, - kezdett bele Cepheus – hogy csak te vagy képes irányítani, máskülönben az ösztöneire hallgat. És ha ösztönösen cselekszik, akkor nem kegyelmez. Ellenáll bármilyen könyörgésnek, fenyegetésnek, vesztegetésnek, képes elpusztítani bármit, ami akadályozza az élelemszerzésben. Ám te képes vagy őt irányítani, hisz a bizalmasod. Hallottunk a kitörésedről. – mondta a király, mikor Perselus meg akart szólalni. – Be kell vallanom, nem igazán örvendtem a hírnek. – mondta a férfi kissé komorabb hangnemben. – Viszont ez szerencsére nem változtat a helyzeteden. Vicky még bízik benned, de ajánlom, hogy minél előbb kérj tőle bocsánatot.
- Ezt mindenképp meg akarom tenni. – válaszolta Perselus. – Egyébként lenne egy kérdésem… - de nem tudta feltenni Cepheusnak, mert ismét fejébe hasított a fájdalom, de most olyan erővel, hogy térdre rogyott.
- Perselus! – hallotta az uralkodó kiáltását. – Perselus, figyelj rám! Engedd be őt a fejedbe! Muszáj lesz, csak így tudsz vele kommunikálni. Ne alkalmazz okklumenciát!
 Perselus követte az utasításokat. Hirtelen emlékképeinek sorozata tárult elé. Gyermekkoriak, az első beszélgetése Vickyvel és még további rengeteg emlék. Ennek aztán hirtelen vége szakadt és ismét tisztán látta a környezetét.
- Mi történt? – kérdezte zavartan, mikor Cepheus segített neki lábra állni.
- Vicky kezd magához térni. – válaszolt az immár mellette álló Cassiopeia. – És ilyen formában kapcsolódik hozzád. Behatol az elméd legmélyebb zugaiba is, ennek köszönhetően te már tudod irányítani.
- Persze csak ha teljesen magához tért. – tette hozzá a király.
 Hirtelen valami megmordult mellettük. Vicky volt az, éppen próbált feleszmélni. Dumbledore mélyen hallgatott mellettük, de a kíváncsiságát egyáltalán nem volt képes leplezni, annak ellenére, hogy a sárkányt szinte nem is látta. A halvány derengés, amit a holdfény és az uralkodói pár csillagpor medálja adott, csak annyira volt elég, hogy a holdsárkány körvonalát lássák. Az lustán morgolódott mellettük kábultságában, majd erőt vett magán és megmozdította a kis csoporthoz közelebb lévő szárnyát. Még egy kis mocorgás után kinyitotta a szemét. Ez volt az egyetlen, amit mindenki tisztán látott: az élénkzöld szempár. De nem tudták sokáig nézegetni, mert hirtelen a sárkány összeszedte minden erejét és felkelt. Kissé megrázta magát, majd körültekintett. Eközben Cepheus saját pálcájával egy kis fényt varázsolt, hogy jobban lássa mindenki az állatot.
 Perselus ekkor tudta csak jól szemügyre venni. Hatalmas méretekkel rendelkezett. Első két lába egybe volt nőve a szárnyaival, így egyszerre használta őket járásra és repülésre is. Hatalmas, éjfekete szárnyak… Még sosem látott ekkorákat. Hosszú nyakán egy pont odaillő fej ült, a szája tele volt tűéles fogakkal. A fejétől a farkáig tüskék borították a hátát. De a legkülönlegesebb az volt, hogy annyira mélyfekete színnel rendelkezett, hogy megvilágítás nélkül senki se venné észre. Csendes és szinte láthatatlan volt így. Perselus már-már csodálattal nézte az állatot.
- Menj közelebb hozzá. Mutatkozz be neki. – zökkentette ki végül Cepheus az ámulatából.
 A férfi bólintott, majd kissé bizonytalanul indult meg a sárkány felé, ami immár őt figyelte zöld szemeivel. Mikor közelebb ért hozzá, az lehajtotta a fejét, hogy alaposan megvizsgálja. Beszippantotta a férfi illatát, nem is egyszer, majd miután felismerte, nyugodtan nézte és várta az utasításokat.
- Most már tudod irányítani. - szólalt meg váratlanul Cassiopeia. – Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor először hangosan mondod neki, hogy mit tegyen. Ez nem olyan, mintha simán csak beszélgetnél vele. Utasításokat kell tenned felé, melyeket ő elvégez.
- Értem. – válaszolt a férfi, majd ismét a sárkány felé fordult. – „Mivel is kezdjem?” – gondolta magában, aztán megszólalt. – Állj fel a két hátsó lábadra!
 Szinte maga sem hitte el, de az állat megtette. Majd egy „feküdj” parancsra vissza is helyezkedett a szárnyaira. A férfi ezen felbátorodva odament hozzá és megérintette. Érezte ujjai alatt az érdes pikkelyt, mely szinte akkora volt, mint a tenyere, ám mégis nyugodtsággal töltötte el az állat jelenléte.
 Halkan zörgő avar jelezte, hogy más is megindult feléjük. Dumbledore professzor is meg akarta vizsgálni a teremtményt közelebbről, ám válaszul ingerült morgást kapott.
- Nem! – mondta hirtelen Perselus. – Maradj!
 Erre a morgás abbamaradt, ám a zöld szemek még mindig az igazgatót figyelték.
- Albus, ne menj közelebb hozzá. – szólalt fel Cepheus. – Nem fogja engedni. Számára te most idegen vagy, egy potenciális veszélyforrásnak tekint és az élete árán is megvédené Perselust. Ő nem tudja, hogy te barát vagy-e vagy ellenség, így teljes bizalmatlansággal fordul feléd.
- Értem. – válaszolt az idős professzor. – Nem hittem volna, hogy ennyire erős lenne köztük a kapcsolat, és hogy a leány ennyire bizalmatlan lenne. – folytatta, miközben hátrébb lépett.
- Jelenleg rajtunk és Perseluson kívül senkit sem ismer fel, legyen az bárki. – vette át a szót Cassiopeia. – A legártalmatlanabb embert is hidegvérrel marcangolná fel a legnagyobb kegyetlenséggel, melyet te valaha is el tudnál képzelni. Nem kímélne senkinek, ha Perselus nem irányítaná, legyen az akár kedves ismerős vagy egy ellenség.
- Hmm. Érdekes. Akkor ez olyan, mint a vérfarkaskór… - gondolkodott hangosan Dumbledore.
- Csak majdnem. – válaszolt a királyné. – Egy vérfarkast nem lehet irányítani, még akkor sem, ha farkasölőfű-főzetet adsz be neki. Másrészt ez nem egy kór, mely tovább tud terjedni. Ez egy átok. Ha valaki a csillagok közül aláhull a földi halandók közé, akkor kapja meg ezt az átkot. Sajnos ez a helyzet, amely Vickynél kialakult, egy keserű döntés elé állított minket. Vagy lehozzuk a földre az emberek közé és megkapja az átkot vagy meghal. Döntenünk kellett, ráadásul gyorsan. Nyilvánvalóan nem akartuk, hogy végezzenek vele. Keservesen hosszú idő volt, míg képes voltam őt a világra hozni, így természetesen ő a legféltettebb kincsem Andromeda mellett. Így ennek megfelelően döntöttünk. – itt már Cepheusra nézett, segítséget kérve a férfitól. Látszott rajta, hogy kétségbeesett a felsejlő emlékektől, melyek valószínűleg minden éjjel előtörnek, újra meg újra, mikor elvesztett lányára gondol. A férfi észrevette a nő tekintetét és magához ölelve vette át a szót.
- És szerény véleményem szerint helyesen döntöttünk. – itt feleségére pillantott, majd ismét az igazgatóra. – Perselus mellett biztonságban tudjuk, jól fejlődik, rengeteget tanul és saját kis világához illő társat is talált magának.
 Miközben ezt mondta, a megnevezettre helyezte tekintetét. Válaszképp Perselus egyetértően bólintott. Látszott rajta, hogy még mindig a sárkányt figyeli, hisz nevének említésére kapta csak fel a fejét, hogy végre teljesen arra koncentráljon, amit mondanak. Szinte bűvöletbe ejtette a holdsárkány. Egyik kezét most már teljesen az állaton pihentette, ujjaival az érdes pikkelyeket cirógatva, még ha tudta is, hogy azt a lény nem érzi.
 Maga a sárkány teljes nyugalommal állt mellette szárnyaira támaszkodva. Néha körbetekintett, figyelve a legkisebb zajra is, amit meghallott.
- Nos, viszont nekünk lassan mennünk kell. Szólalt meg váratlanul Cepheus. Ám még valami. – eközben Perselus felé fordult. – Van egy bűbáj, amellyel vissza tudod őt változtatni. A varázsige a következő: Dragonis reconverto. Ha javasolhatom, akkor még most próbáld ki.
- Rendben. – mondta a férfi, miközben elővette a pálcáját és a sárkányra szegezte. – Dragonis reconverto!
 A varázslat fehér fény kíséretében szökkent ki a fekete pálcából, melynek hatására a holdsárkány visszaalakult a lánnyá. Vicky ájultan hevert ott, ahol az állat volt előtte, vérző mellkassal. Perselus azonnal ott termett mellette, karjába vette, majd megfordult, hogy megköszönje a királyi párnak a segítséget, ám meglepődve vette észre, hogy már nem voltak ott. Így Dumbledorhoz fordult.
- Azonnal fel kell vinnünk a gyengélkedőre. – szólalt meg az igazgató. – Jobb, ha sietünk.
- Egyetértek, nagyon gyenge. – zárta le röviden Perselus, majd sietve megindultak a kastély felé.

Cassiopeia elveszett lánya

19. fejezet – Egy kis délutáni beszélgetés

 Pár nappal később Vicky épp egy dolgozathalmon rágta át magát, mikor Perselus belépett a kúriába. Fel se pillantott, így a férfi hangtalanul odaosont mögé és nézte, amint dolgozik.
- Nem vagy egy kicsit jószívű ezekkel a tanulókkal? Tőlem nem érdemelnék meg azt, hogy a jobb jegy érdekében csak azért is keressek nekik plusz egy pontot.
- Szent Merlinem, Perselus, a szívbajt hozod rám! – ugrott fel a lány kissé rémülten. Nem számított a férfi érkezésére.
- Nyugalom, nem kell megijedni, csak én vagyok az. – felelt Perselus némi gúnnyal a hangjában. – Visszatérve. Miért töröd ennyire magad egy-két vacak pont miatt?
- Nem töröm magam. Csak alaposan átvizsgálom többször is az általam kijavított dolgozatokat. Jó munkát akarok végezni, ha már te és Dumbledore felkértetek arra, hogy segítsek neked. Nem szeretem, ha olyan munkákat adok ki a kezeim közül, amik hibákat rejtegethetnek.
- De ez már számomra megérthetetlen. Az még rendben van, hogy alaposan átnézed ezeket az egyszerű firkálmányokat többször, de hogy még külön pergament is áldozz erre?! Felfoghatatlan.
- Nem tudom, hogy ebben mi a furcsa. Így sokkal átláthatóbbak a dolgok. Legalábbis számomra mindenképp. – válaszolt Vicky egy kissé idegesen.
- Hát rendben van, ahogy gondolod. Ha téged ez segít a munkában, akkor áldásom rá. Viszont kissé nyugtalannak látszol…
- Az is vagyok. – reagált a lány, miközben letette a pennáját és Perselusra nézett. – Én nem bírom elviselni ezeket a dementorokat, Perselus. Remélem minél hamarabb vége lesz ennek az egész kalamajkának és végre elmennek vissza az Azkabanba.
- Hát sajnos azt kell, hogy mondjam, kötve hiszem! Egyelőre még senki se látta Blacket, így eléggé valószínűtlen, hogy már elfogták volna. Viszont nekem van egy gyanúm ezzel az egésszel kapcsolatban, amit már Dumbledorenak is felvetettem.
- Igen tudom. Szerinted egyáltalán ez elképzelhető lenne?
- Teljes mértékig. Gondolj csak bele. Lupin és Black barátok voltak, mitől változott volna meg mindez?
- Hát attól, hogy azt a fiút megölte az a gyilkos gazember. Hogy is hívták azt a szerencsétlen áldozatot?
- Peter Pettigrew?
- Igen, ő. Azért szerintem Lupin ezek után már nem hisz annyira Blackben.
- Én ezt kétlem. De ne ezen vitatkozzunk. Nem megyünk ki sétálni?
- Dehogynem. – felelte Vicky nyugodtan.
 Majd felállt és elindultak a kastélyból a tó felé.
- Jut eszembe. – szólalt meg Perselus séta közben. – Mint tudott, te bármilyen állattá át tudsz változni.
- Igen, de mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte a lány.
- Hát csak múltkor elgondolkodtam, hogy csak van kedvenced így az állatok közt. Mindenkinek van kedvence. És kíváncsi lennék, hogy neked mi lehet az.
- Persze, hogy van kedvencem. – felelte Vicky. – Habár igazából több is van. De leginkább a nagymacskákat kedvelem, azokon belül is a tigriseket.
- Így már értem, hogy miért leopárd alakot veszel fel a legtöbbször. Pontosabban részben értem csak. Viszont ha ennyire kedveled a tigriseket, akkor miért nem azzá válsz sokszor?
- Hát azért, mert fekete tigris nincs. Meg nem tigrissé válni szeretek, hanem csak nézegetni. Illetve szeretnék egyszer tigrist simogatni. Olyan aranyosak. – mondta elgondolkodva Vicky, majd folytatta. – Csak hát magamat ugye nem tudnám megsimogatni, ha tigris lennék. Így inkább nem változom azzá.
- Értem.
- Egyébként, visszatérve a dementorokhoz, ha jól olvastam, lehet ellenük védekezni, nem?
- De igen, lehet. Patrónus bűbáj annak a varázslatnak a neve, amit meg akartam neked tanítani.
 Itt a lány hirtelen megállt és Perselusra helyezte a tekintetét.
- Hogy érted azt, hogy csak meg akartad? – kérdezte.
- Ne vedd le rosszul kérlek, nem kételkedem abban, hogy ügyességben hiányt szenvednél a bűbáj megtanulásához, erről szó sincs. Viszont a magát a patrónust csak úgy lehet megidézni, hogy közben egy boldog emlékre gondolsz, és a történtek alapján félek, hogy esetleg neked még ez nem menne. Tényleg nem rosszból mondom ezt neked, de kertelni sem akarok.
- Értem. – mondta Vicky. – Végül is részben igazad van. – folytatta, miközben továbbindult a gyepet nézve.
- Ne haragudj. – válaszolt Perselus aggódva. – Nem akartalak ezzel megbántani, de hazudni sem akarok neked…
- Ugyan, nincs semmi baj! – vágta rá a lány. – Nyugodj meg, nem értettem félre. Csak mondtam, hogy igazad van. Valóban nem túl sok jóra tudok gondolni mostanában.
- Tudom. Ezért sem akartam még rád erőltetni ezt. Úgy gondoltam, hogy megvárom, míg egy kicsit megerősödsz és fejben is összeszeded magad. Azután majd belevágunk. – mondta Perselus bizakodóbban.
- Rendben. – válaszolt Vicky. – Kíváncsi leszek, hogy megy majd.
- Hát elég nehéz varázslat. Már csak azért is, mert nagyon kell hozzá koncentrálni. Én viszont arra vagyok kíváncsi, hogy mi lehet a patrónusod. – mondta a lányt fürkészve Perselus.
- Miért, annak is van jelentősége? – kérdezte Vicky.
- Persze. Ez is egy amolyan jellemzője a mágusoknak. Minden patrónus kapcsolódik valamihez, emlékhez, emberhez, bármihez. De természetesen nem vehet fel bármilyen alakot, hanem csak állatit. Te már tudod az én patrónusomat és azt is, hogy miért olyan, én viszont nem tudom a tiéd és érdekel.
- Így már értem. Hmm… Elképzelésem sincs, hogy mi lehetne a patrónusom. – válaszolt elgondolkodva a lány. – De majd kiderül.
 Eközben visszaértek a kastély bejáratához. Beléptek, majd el is indultak a Nagyterem felé, hogy megvacsorázzanak.